“Az őspont: belső ragyogás – nincsen mérték, hogy megismerhessük tisztaságát, finomságát és egy anyagból valóságát -, míg azután kitágul, palota támad belőle, mellyel ama pont körülveszi magát, áttetsző, megismerhetetlen ragyogásban.” (Zóhár – A ragyogás könyve, 1Móz. 1,14 / Bereshit 19b-20a)

Bíró Dániel és Réti Péter fordítása

Nem élünk mindannyian városban, de mindannyian valamilyen viszonyban élünk a várossal. Ennek a viszonynak, és magának a városnak is alapvetően két arca van: tér és közösség.

A város tehát egyrészt egy építészeti struktúra, ami az eredeti, megragadhatatlan tér üres lapját hellyé, otthonná változtatja. Nem csak az emberek, de a történelem otthonává is: házainkban, utcáinkon manifesztálódik az idő, történik meg és válik egyből emlékezetté a jelen, és talán itt álmodja meg magát a jövő is, hogy aztán gyorsan el is illanjon, belevegyüljön a városi forgatagba.

Minden világértelmezési kísérletnek, így ennek a kiállításnak is, kulcsokra van szüksége, hogy a világot ne próbálja meg (kudarcra ítélve) teljességében átfogni, hanem tükörként annak egy vetületét magába fogadni és visszaverni. Ezek a kulcsok jelölik ki a szemlélő, befogadó helyét a világban. Ezek a kulcsok itt és most: egyfelől a zsidó hagyomány és kollektív emlékezet időbeli kifejlése, a történelem traumáival és felfényléseivel való találkozásának története, másfelől a közép-európai nagyvárosi élmény egyszerre hétköznapian ismerős, néha mégis oly különös és idegen térbeli megnyilvánulásai.

Nem nehéz észrevennünk: a hagyomány megjelenítése hordozza a város közösségi arcát, a város képisége pedig a térrel áll intim viszonyban. De ez a kettő a Világ-Városban nem egymás mellett él, hanem elválaszthatatlanul egymásba fonódik. A teremtés fénye (világa, mondanánk ékes, régi magyarsággal) rávetül a városra, beszűrődik az ablakon, megvilágítja a műtárgyakat, és végül a látogató szemébe érkezik, ahol megtörténik a találkozás: térrel és idővel, művészettel és történelemmel, a többi szemlélővel. A Világ-Város lakóival.